3.

-Ugye elvitted az uzsonnádat Brookei?!Ha koplalsz semmelyik fiú nem fog elhívni a bálba!-oktatott ki a nagymamám,és szépen manikűrözött kezével elegánsan a kikészített uzsonnás zacskóra mutatott.

-Mama,úgysem fogok elmenni a bálba, ezt már megmondtam!-zártam le az ügyet,és vágtam be a táskámba az uzsonnámat.Semmi kedvem sem bolt elpazarolni az életemből két órát valami majomra,és olcsó piák ivására.

-Brookii!Persze,hogy elmész!Nem normális,hogy egy lány így viselkedjen a te korodban!Én ennyi idősen úgy faltam a pasikat mint Boo a macskakaját!-mutatott az ősöreg,dagadt macskánkra,aki éppen intim helyen tisztálkodott.Egyébként tudni kell,hogy a mamám csodálatos.Magas,vékony,törékeny és iszonyúan dívás.Búza színű tincsei nyomokban megmaradtak őszes haján,amit elegáns kontyban hordott.Égkék szeme,és baba arca volt,amit pirospozsgás foltok borítottak.Most éppen csipkés hálóruhája volt rajta,és egy fehér szőrme kabát amit magassarkúval párosított.Esküszöm,még 70 évesen is szexibb mint én.Úgy néz ki mint egy szupermodell.

-Mama,én nem olyan vagyok mint te.-ráztam meg elkeseredetten a fejem.A hajam irritálóan fehéres-szőke,és szögegyenes volt.Bosszantóan fehér volt a bőröm,és halvány a szemem.Úgy néztem ki mint egy hulla.

-Erőltesd meg magad lányom!Legalább az én kedvemért!-mondta szigorúan és kitessékelt az ajtón.Szemforgatva búcsúztam el tőle,és indultam el az iskolába,otthagyva idillien szép,virággal borított házunkat.Iskola előtt és után szokásosan teszek egy kört a parkban.Iyenkor megállok egy bizonyos ponton,újra és újra nézem a látomásom,várva egy idegenre.Nem is tudom,miért járok ki minden nap,még 10 év után is!Talán hittből,talán megszokásból.Ma sem maradhatott el a szokásos kitérőm,így a kopott bakancsom orrát bámulva sétáltam a parka.Ilyen korán egy árva lélek sem volt rajtam,és egy futón kívül,így nem éreztem hülyén magam mikor megálltam a vizes aszfalton és ledermedtem.Megint elhomályosult minden,újra megtörtént.Lökdösték,verték,kést szorítottak a nyakához,mellbe szúrták,meghalt,eltünt.Kívülről tudtam mi fog történni és mit fognak mondani.Mégis minden alkalommal egyre jobban fájt a fiú halála.Megszerettem őt.Szokásomhoz híven látomásom után leültem a padra,és vártam az idegent.Ilyenkor kellene itt lennie,hiszen 10 éve is homály volt,a nap sugarai vagy feljövőben,vagy lemenőben voltak.Kényelembe helyeztem magam a padon,felhúztam a lábam,és fülhallgatót tettem a fülembe.A zene akkordjai megnyugtattak,mégis éberebbé tettek engem.Két gyerek,egy aktatáskás nőci és egy villamos haladt keresztült ma a parkon.Őszintén szólva nem számítottam a fiúra.A padon doboltam a lábammal,és nézelődtem a parkban.Hirtelen a bokrok közül egy magas,kapucnis férfi bukkant elő.Furcsa,harci ruhát viselt.A városunk elég forgalmas hely,de ki vagyok,hogy megítéljem az embereket?Hirtelen negszólított:

-Leülhetek?-.Meglepően tiszta és mély volt a hangja.

-Persze,foglaljon helyet.-biccentettem és nézelődtem volna tovább,de éreztem,hogy engem bámul így zavatan odafordultam.Kérdőn néztem rá.

-Öömm...ismerjük egymást?-húztam fel a szemöldököm.

-Valahonnan nagyon ismerős vagy...-hangzott a válasz a csuklya alól.

-Megeshet,de mivel nem látom az arcát így nehéz megmondani,hogy ismerem e magát!-mondtam összevont szemöldökkel.Halk nevetés hallatszódot a csuklya alól.

-Nos?!-doboltam a lábammal.

-Persze hölgyem,de csak akkor ha elárulja a nevét-.Hallottam a hangjábó,hogy mosolyog.

-Elöször is tegezzen,és ne hívjon hölgyemnek!Másodszor Brooke a nevem,de még mindig nem tudom a magáét!-emeltem fel a hangom.

-Lassan a testtel,Brooke!-.Ahogy kimondta a nevemet megborzongtam.

-Megmondtam a nevem,mutassa az arcát!-követelőztem.

-Nehéz egy eset maga,Brooke!-mondta tetetett gondterheltséggel a hangjában.Azzal csigatlassúsággal felemelte a csuklyáját.Mézszőke haj,tengerkék szem...Azonnal felismertem.Pontosan úgy nézett ki mint 10 évvel ezelőtt,max 18 éves lehetett.Ijedten tántorodtam hátra,és pattantam fel a padról.

-Brooke jól vagy?-kérdezte a fiú először tegezve.Láttam az aggodalmat,és a kíváncsiságot a szemében

-Te...te vagy a fiú!-nyöszörögtem halkan,és futásnak eredtem.A hajamat cibáló szél magával hozta a fiú kiáltásait,amik elhaltak egyre messzebb értem.A könnyeim patakokban folytak le az arcomon,habár nem voltam egy sírós fajta.Át kell gondolnom a dolgokat!Sírva csúsztam le egy fa tövébe,és a combjaim közé hajtottam a fejem.Felkészületlenül ért.Az agyam sosem hitte,hogy találkozom vele.Mindig a szívem kényszerített arra,hogy kilátogassak a parkba.És most elcsesztem.10 éve,8 éves korom óta minden nap kijárok ebbe a parkba!És most,amikor látom,elfutok!Gyáva vagyok!Nem akarok az lenni!De...félek.Láttam meghalni!Láttam ahogyan elpárolog belőle az élet.Ahogyan a fekete ruhás férfi elengedi,és ő lecsuklik a földre.Ahogyan a vére átáztatja a polóját.De megszeretem!Megszerettem,mert minden nap láttam.Persze,nem emberi módon,de az életem része lett.Most pedig félek tőle.Az agyam zakatolt,nem volt képes befogadni ezt a rengeted információt.Elnehezedtek a szemhéjaim,és hirtelen már egy álmatlan,mély álomban találtam magam.